Szellemelengedes.hu

Halál, az átkelés folyamat

ának ismertetése, mesterem szavaival:




Halál.
Mit érzel, amikor elolvasod vagy meghallod ezt a szót? Milyen érzések kísérik ezt a te életedben? Milyen a viszonyulásod a halál jelenségéhez, a halál fogalmához? Számos, igazából fel nem tett kérdés sugárzik felénk tőletek, amik ezt a kérdéskört próbálják valamilyen módon tisztázni, valamilyen módon helyére tenni bennetek ezt a hihetetlenül eltorzított és beteges szemléletmóddal körített jelenséget. Annyira el vagytok ez elől a tudás elől zárva, hogy úgy mondjam, hogy még igazából kérdezni sem tudtok a halálról, mintha ez a dolog bennetek egy lezárt ládikóban lenne, félve attól, hogy egyáltalán csak ránézzetek erre a ládikóra, nemhogy kinyissátok azt. Mi pedig most ki fogjuk nyitni ezt a ládikót, drágáim, és együtt belepillantunk, hogy valóban olyan félelmetes és fájdalmas-e az, amit ott találunk, vagy ismét megint csak egy olyan jelenséggel állunk szemben, amikor azt akarják elhitetni veletek, vagy azt akarjátok elhitetni magatokkal, hogy ez „ilyen” vagy „olyan”, ahelyett, hogy a valós megismerésre törekednétek. S akkor lássuk azokat a kérdéseket, amiket nem is tettetek fel a tudatos szintjeiteken, de ott kavarognak bennetek egyfajta láthatatlan szövedékként, s mi ezt most kihúzzuk onnan, és szépen fonallá sodorjuk a kérdések mentén.

Adamus! Kérlek, meséld el, milyen a halál! Milyen érzés meghalni? Meséld el a halál folyamatát!

Lám, milyen érdekes kérdés, főleg annak fényében, hogy már annyiszor meghaltatok mindannyian, hogy igazából ez már egyfajta rutin részetekről, de ismervén a földi amnéziát, felelevenítem számotokra ennek a folyamatát – s most nem térek ki a halál kiváltó okára, hogy úgy mondjam – pusztán az átmenetre koncentrálunk, mint élményre, mint tapasztalásra. Amikor a tested „abbahagyja a működését”; amikor megáll a szíved, és nem kap elég oxigént egy bizonyos ideig az agyad, azt nevezitek ti klinikai halálnak, ám igazából ez már az átmenetnek, hogy úgy mondjam, a földi manifesztációja, maga az átmenet ennél jóval előbb megkezdődik. Ez olyasmi, mint amit a megszületésnél írtam; amikor te azt választod, hogy elhagyod ezt a terepet, hogy profánul fejezzem ki magam, akkor ezt megelőzi egyfajta energetikai munka. Erre azért van szükség, mert azt ugye tudjátok, hogy a te magasabb tudatod hozzá van csatlakoztatva ahhoz a szobához, amiben ennek egy része ott van, létrehozva ezt a mostani földi létezésedet. No mármost, ott van egy ajtó, egyfajta csapóajtó, amiről már beszéltem nektek, és gyakorlatilag, amikor a halál beálltát az orvosaitok megállapítják, az azt megelőző pár pillanatban nyílik ki ez a csapóajtó, hogy ki tudj rajta áramolni. De ezt megelőzi egyfajta előkészítés, amikor te felkészülsz ennek az ajtónak a kinyitására, létrehozol egy olyan energetikai szövedéket, hogy úgy mondjam, ami aztán kezedbe adja azt a kulcsot, ami ezt az ajtót nyitja. Magyarán, „megtervezed” a halálod körülményeit, úgymond. Ez igazából egy nem tudatos szinten zajló folyamat, ám ha megkérdeznétek a halottaitokat, hogy így visszagondolva, mikortól érezték, tudták, hogy ez az átmenet megkezdődött, általában egy év és pár hónap közötti időintervallumot fognak megadni, attól függően, hogyan tervezték meg ezt az átmenetet, milyen módon kívánták kinyitni ezt az ajtót. No mármost, amikor elérkezett az ajtónyitás ideje, akkor a következőket tapasztalja a haldokló, úgymond. Először egyfajta félelem keríti hatalmába, ami spirálisan terjed benne és igazából elkerülhetetlen velejárója az átmenetnek, ez igazából egy olyan energetikai forgószél, ami kisepri belőle az énjére rárakódott rétegeket, és egy pillanatra megtapasztalja mindenki a kristálytiszta „én vagyok, és semmi más nincs” élményét. (Biztos hallottátok már azt a nem is olyan buta mondást, hogy minden haldokló a halála előtti pillanatában „megtér”, hogy a ti szóhasználatotokat kövessem. Ez tulajdonképpen egy istenélmény, az én is isten vagyok meghatalmasító élménye, de az már tudatosság kérdése, „ki mit kezd vele”, ha megengeditek, hogy így fejezzem ki magam, az érthetőség kedvéért.) Majd ezzel egy időben elmúlik a félelem, és egyfajta csúszó érzés keríti hatalmába a haldoklót, mint amikor egy vizes csúszdán képtelen vagy fékezni magad és elindulsz lefelé. Ez voltaképp egy csúszás- és emelkedésélmény együttese; egyszerre érzi azt az illető, hogy csúszik lefelé (ebből fakadnak a gyakori zuhanós álmok, ennek az élménynek az emlékéből) és ugyanakkor érez egyfajta emelkedést is (repülős álmok), de ezt egyszerre, amit gondolom, most nehéz elképzelnetek. Majd ahogy ez a csúszás gyorsul, hirtelen azt észleli, nincs teste, de „minden maradt a régi”, magyarán igazából egyfajta zavart is érezhet ilyenkor a haldokló, mert ez sokak számára meglepő élményt jelent, bár ugyanakkor a legtermészetesebbnek is érzi, és veszi a dolgot. Majd a teste körül maradva érzékeli ezt az új tudati állapotot, ezt úgy képzeljétek el, mint hogy a szobából kiáramolva még ott állsz a nyitott ajtóban, visszanézve a szobára. S innentől a történet igazából nagymértékben egyfajta tudatossági szint kérdés függvénye; ugyanis van, aki mindenáron szeretne visszamenni ebbe a szobába, és emiatt az ajtóban marad, ott ragad, a szoba felé fordulva. Van, aki megfordul, de igazából nem tudja elhagyni a szobaajtót, nem tudván, mit is kéne tenni, merre is kéne menni, hogy úgy mondjam, s van, aki meg szinte azonnal elindul kifelé. A tudatod egészével igazán akkor tudsz „összecsatlakozni”, ha ezt a lépést megteszed, mert ekkor tudsz konkrétan és energetikailag kilépni oda, ahol a veled összeköttetésben lévő magasabb tudatosságod van, hogy így mondjam. Amit most mondok, az persze nem szó szerint értendő, a jobb megértés kedvéért használom ezeket a képeket!

Az átmenet egy része magányos folyamat, az a folyosó, aminek egy szakaszát sok halálközeli élménybeszámolóból már ismerhetitek, az egyedül járandó végig, s az nem más, mint az ajtótól vezető út, átjáró, hogy úgy mondjam, ami meg a legelső beszélgetésünk alkalmával emlegetett cső vagy lift, amin leszülettél. Na mármost, aki az ajtóban marad, az igazából képtelen elszakadni attól a tudatosságtól, hogy azonosítja önmagát ezzel a nemrégiben megszűnt fizikai aspektusával, és miután ezt a folyosót vagy átjárót nem találja a rossz irány miatt, amerre ő néz, kisebb nagyobb bolyongás veheti kezdetét, egyfajta tanácstalanság és elveszettség érzéssel párosulva. Aki tétovázik, de jó irányban áll, az kaphat némi segítséget, egyfajta kíséretet, hogy így mondjam, ami odavezeti ehhez a bejárathoz, ami egyben egyfajta kijárat is, ha ezt így képesek vagytok megérteni. Ezen az átjárón túl már értelemszerűen, egy teljesen más tudatossági szint létezik, és ez egyfajta eltávolodást eredményez a „földi birodalmaktól”. S most igazában végtelenül leegyszerűsítettem a dolgot, de ha még ezt is szeretném tovább egyszerűsíteni, hogy megértsétek ezt a folyamatot valójában, a következő összefoglalást tudom tenni: A test elhagyása egy gyors és fájdalommentes, spontán folyamat, ami nem szakít el azonnal a földi világtól, és a megszokott „én tudatodtól”. Ahhoz, hogy át tudj kelni ezen az átjárón, meg kell fordulnod, hátat kell ennek fordítanod, ami általában a halált követő földi időben mért pár hónapon belül megtörténik – van, akinél akár azonnal, ám vannak olyanok is, akik „ott ragadnak”. Segítséget kapsz, de csak a magad választását támogatva, hogy eljuthass ehhez az átjáróhoz, amin átkelve tudsz eltávolodni a földtől, levetve útközben e földi éned maradványait. Ebben is kapsz segítséget, ám maga ez az út csak egyedül történhet meg, ez egy magányos szakasz. Majd átkelve ezen az átjárón, képes vagy a magad fejlettségi szintjének megfelelő tudatállapot „felvételére”, úgymond. Innen is további módokon vagy képes, ugye, ennek megfelelően továbblépni, de ez már nem tartozik konkrétan a meghalás folyamatához.

Hogyan tudjuk segíteni a haldoklókat, hogy könnyű legyen számukra az átmenet?

Ez gyakorlatilag egy külön munka kellene, hogy legyen, mint a szülésnél a bába: s ennek sok mai – az ősi kultikus gyökereket ébren tartó társadalmakban – komoly hagyománya van. Az a személy, aki segíti a haldoklót, igazából egy olyan beavatott, aki képes egyfajta tudatos módon kísérni a halott lelkét ezen a folyamaton, és képes finoman úgy forgatni, hogy úgy mondjam, hogy rátaláljon erre az átjáróra. Ez részéről nem kíván meg egyfajta testelhagyást; voltaképpen, ha nagyon le akarnám ezt egyszerűsíteni, ő egy kvázi „telefonkapcsolatot” fenntartva a haldoklóval képes neki segíteni, kísérni őt ezen az úton. Ám, ennek szigorú előfeltétele, hogy ez a kísérő végigélje újra a saját halálélményeit, képes legyen ezt magában feldolgozva, ezt az élményt legyökereztetve, ezt az élményt felhasználva kvázi egyszer végigjárni úgy ezt az utat, hogy közben nem hagyja el a testét, nem kerül halálközeli állapotba. Ez a folyamat ugyanaz, csak „nagyban”, mint amikor képes vagy egyfajta empátia révén úgy együtt érezni valakivel, hogy az ő élményeit átérezve, de egyfajta kívülállóságot, szuverenitást megtartva, segítesz neki egy hétköznapi helyzet megoldásában. S ez a segítő munka igazából olyan társadalmi elkötelezettségből kéne, hogy fakadjon, mint amiért a szülő nőt sem hagyjátok magára. Természetesen, te itt a földről csak egy darabig vagy képes kísérni az elhunytat, de ha ebben segítségére tudsz lenni, van egy pont, ahonnan már a másik oldalról is megkaphatja azt a fajta segítséget, amit te már nem tudsz innen megadni neki. Vannak és lesznek ez irányú tanfolyamok, kiegészítve és megújítva, s aki erre a fajta munkára késztetést érez, mindig meg fogja találni az ehhez vezető utat!

Adamus! Mondj valamit a gyászról, annak a feldolgozásáról, és arról, hogy hogyan lehet ezt könnyebbé tenni!

Drágám, a gyász az egyik legtermészetesebb érzésetek, ami két részből tevődik össze. Egyrészt benne van a veszteség, a valaki „elvesztésének” a fájdalma, másrészt benne van egy ősi, ösztönös tiltakozás, mint végtelen és halhatatlan lénynek, a végesség és az elmúlás illúziójával szemben.  Mind a két érzés ott van benned, egy időben, és tulajdonképp mind a kettő rólad szól, a te félelmedről és fájdalmadról, ami, még egyszer mondom, teljesen természetes dolog. Megnehezíti a dolgotokat a mai modern, hogy úgy mondjam, civilizált világ álláspontja a halállal kapcsolatban, ez a hihetetlen vastagon felépített építmény, amit a halál szent folyamata fölé építettetek az évek hosszú során át, azt hazudva magatoknak, hogy ez valaminek a vége, ez végérvényes és örök elmúlás, a halál után vár a semmi, vagy jobb esetben a nagy ismeretlen. S ez még jobban megnehezíti az átmenők és az itt maradottak dolgát is, hiszen ha te egy konkrét hiedelemben halsz meg, akkor, amíg ezt képtelen vagy elengedni, az téged abban a dimenzióban ugyanúgy kötni fog, mint itt a földön. A hozzátartozóid hiedelmeivel ugyanez a helyzet: fájdalmas módon képesek vagytok idekötni az eltávozottakat, nem engedve meg nekik, hogy beforduljanak abba az irányba, ami a valós szabadságot jelentheti számukra. S minél nehezebb, fájdalmasabb volt az átmenet, s minél több az a lebontásra váró hiedelemréteg, ami nem engedi ezt a fajta átlépést a magasabb birodalmakba, annál nagyobb lesz a késztetés egy újabb inkarnációra, egy újabb próbára, hiszen akkor ez az elengedés csak fokozatosan tud végbemenni, és ennek egyik állomása lehet egy újabb földi megtapasztalás. Ha túl sok ruha van rajtad, számtalan trikó, pulóver, kardigán, mellény és kabát, azon meg viharkabát és hadd ne soroljam; igazából te ezt egyszerre, egymagad képtelen vagy levetni, csak egyesével, és fokozatosan tudsz megszabadulni ezektől a göncöktől. S akin csupán pár kardigán, egy trikó, vagy egy vastagabb kabát van, az – a réteg számától és vastagságától függően – segítséggel, vagy akár anélkül könnyedén képes megszabadulni ezektől. S a gyász folyamatát ti a földön csak feloldani tudjátok a megélés folyamata során, amikor megengeded a fájdalmadat, de egyfajta mély tudás és bölcsesség által meghatározva, ami gátja annak, hogy ez az érzés elhatalmasodjék feletted. Az egészséges gyász időszaka általában egy év. Ha ennél kevesebb, vagy több a te általad megélt, amúgy rendkívül hullámzó folyamat, akkor „kóros gyászreakcióról” beszélhetünk, ami vagy egyfajta elfojtásból, vagy egyfajta feldolgozatlanságból fakad. Egyre több, ezzel a témával foglalkozó szakembernek a segítségét tudjátok majd ennek a folyamatnak a során igénybe venni, mert ezek a segítők nem csupán a távozóknak tudnak segíteni a legyökereztetett tudásuk révén, hanem az itt maradottaknak is. S ahogy változik az emberiség tudatossága, s ennek következtében a halál szentségéhez való viszonyulása is, egyre könnyebbé válik majd mindkét oldalon ez a folyamat.

Mitől függ, hogy ki, milyen halálnemet választ magának? Ez függ a tudatossági szinttől?

Persze, ez teljesen nyilvánvaló! Minél tudatosabb egy ember, annál könnyedebb az átmenet, ami vigyázat, nem földi szemmel mérendő folyamat! Tessék erre nagyon vigyázni, lehet egy földi szemmel, a fizikai síkon könnyűnek ítélt halál, a haldokló számára rendkívül nehéz, és lehet egy hosszú agónia – ami a földi síkon, kívülről egy hosszú szenvedésnek látszik – egy viszonylag fokozatos, és könnyű átmenet szolgálója. A „szenvedés” ugyanis sokszor még itt a földön segít levetni azokat a ruhadarabokat, amik akadályoznák a továbblépést, és sok lélek választja ezt a látszólag nehezebb utat. Sok halál már beáll, azaz az átmenet megtörténik, mielőtt ti ezt képesek volnátok érzékelni, sok balesetben elhunyt még tizedmásodpercekkel azelőtt elhagyja a testét, mielőtt a baleset megtörténne, sok gépeken „életben” tartott testben már rég nem „lakik” senki, hogy így mondjam.  Tulajdonképpen az, hogy te milyen utat választasz a magad számára, hűen megmutatja az egész életed fő témáját, a lelked megtapasztalásának ezen egyedi színárnyalatát, annak a lényegiségét. Mutasd meg, hogy halsz meg, s megmondom ki vagy! – mondhatnám, mert akár csak a születésed körülményei, a halálod körülményei is holografikus kivetülései annak, aki most itt ebben a földi létedben vagy.

Nem kell félnetek, kedveseim, a haláltól, többször említettem már, megszületni sokkal nehezebb és traumatikusabb folyamat, mint meghalni. S ha mindenáron félni akartok a haláltól, azért tegyétek, mert azt tudnotok kell, minden, amit gondolsz, hiszel, minden, aki a halálod pillanatában vagy, az maradsz a hiedelmeiddel, a sok-sok réteg ruháddal együtt. Érdemesebb most itt megszabadulnotok ezektől, mert higgyetek nekem, higgyetek a sokat tapasztalt, és a halál témáját minden oldaláról megjárt Adamusnak: itt a földön ezt ezerszer könnyebb levetnetek, mint „odaát”, hiszen igazából itt vettétek fel ezeket a rétegeket. És ezek a kabátok nem szolgáltak más célt, mint, hogy védjenek benneteket, de ha ti belül erősek vagytok, és képesek vagytok itt a földön kabát nélkül létezni, a halál lesz az egyik legbeteljesítőbb élményetek egy végigélt, megtapasztalt, befejezett, csodás életút záróakkordjaként. Ám, ha magadon hagyod a sok cókmókodat, akkor bizony előfordulhat, hogy elfáradtan, reményvesztetten lépsz ki ebből a játékból, és kicsit megnehezíted a magad dolgát, mert ruhákba tekert múmiaként nehéz szabadon szárnyalni.

forrás:http://adamus-saint-germain.net

Problémáiddal keress Minket az elérhetőségeink egyikén, vagy írj a kérdezz- felelek fórumunkba.
Segítünk, Informálunk!

Ajánlott linkek innen: kopogó szellemek, kísértetek, átok, rontás, átoklevétel, rontáslevétel. Ördögűző/exorcista és ördögűzés rituálék és leírás, harc az ördög, démon, sátán vagy lucifer erőkkel. Helytelenül használt szavak magyarázata: szellemírtó vagy szelleműző és szelleműzés. Szellemjárás megszüntetése, kísértetjárás és a szellem világ általi szellem vagy kísértet megszállás és házszentelés.
Szellemelengedes.hu
Copyright © 2012
k i s o k o s
weboldalt készítette: Gálik Valentin
- Halál -
- Rólunk / Kapcsolat -
- Fő oldal -
- Ki legyen a "szelleműző"? -
- Spirituális gyorstalpaló -
- SZELLEMEK elengedése -
-Szellemelengedés TÁVOLRÓL -
- Házszentelés -
-- Skizofrénia és a szellemek --
- Mentális betegség de nem megszállás -
- Ördögűzés -
- PATRONUM emelt szintű védelem -
- ÁTOK / megszállás és kapcsolatuk -
- Megoldatlan esetek -
- Esetleírásaink -
- Megkeresések -
- Kérdezz-Felelek -
- Szellem -
- Ördög -
- Átok -
- Ajándék személyes találkozáskor -
- Bizonyíték? -
- Összes kérdés-válasz -